07 feb Mélymerülés Technikásan
Mélymerülés Technikásan
Merültél már mélyet? Nem, nem azt kérdeztem, hogy voltál-e már mélyen minden elővigyázatosságot és tudatosságot félredobva, csak computer számainak bűvöletében néhány másodpercre. Olyan „igazira” gondoltam. Például olyat, ahol 50 méterre merültél a Blue Hole-ban, és 45 percig nézted, ahogy a „többi mélymerülő” egy mono palackkal és oktopuszos reduktorral átrohan a kapun. Egy pillanatra zavartan megáll, néz téged és a felszerelésedet, aztán már menekül is tovább, hiszen fogytán van a levegő, és a dekó idő is szépen ketyeg.
Ha nem, akkor képzeld el, hogy a parton állsz, összeszereled és felveszed a felszerelésedet.
Egy dupla 12-es van a hátadon levegővel, egy 12-es stage levegővel, egy EAN50-el és egy O2-vel. A társad ugyan így. Úgy érzed magad, mint egy középkori páncélos lovag, aki harcba indul. Indulás előtt egy buborék ellenőrzés, és gyerünk. Egymással szemben, állva, az öt palack súlya alatt szinte üres wing-el egy percen át csak zuhansz. Érzed, ahogy a víz áramlása rázza, cibálja a reduktor csövét. 35 méter. Megváltoznak a hangok, megváltozik az érzékelésed. Figyeled társad minden rezdülését és a saját gondolataidat. Elkezdesz fékezni. A wing, nagyon lassan telik. Te is lassulsz, majd megállsz. 45 méter. Egy OK, egy kontrollsor, majd még egy OK. Belenézek a társam szemébe, és pontosan tudom mire gondol. Arra, amire Te. Itt vagyunk, Te és Én. Együtt és mégis egyedül. Nincs semmi bennünk a fenti világból, csak mi magunk és a gondolataink. 49,7 métert mutat a computer. Ez a határ a mostani merülésnél. A fenék még 150 méterrel mélyebben van, ami húz, vonz, kísérti a lelkünket, de most itt a határ. Ez volt a terv és nincs kivétel. Majd, ha legközelebb jövünk új lesz a terv, mások lesznek a gázok és mások a határok, majd akkor megyünk tovább. Eltelt 5 perc. Észrevétlenül beállt a nyugalom és a csend. Lassan úszunk, nincs hová rohanni, hiszen még mindig van 40 perc időnk. Az akkumulátoros lámpák 50W-os fénye hasítja a félhomályt. Két, halk sípolás hallatszik tisztán a csendben. Beléptünk a dekompressziós tartományba. Van idő megnézni minden apró részletet és átadni magunkat a Blue Hole kapujának monumentális látványának és a mélybevesző falak misztikumának. És ekkor indul a mozi! Elrohan mellettünk egy csoport. A divemaster láthatóan stresszes és retteg attól, hogy valaki „lecsúszik”, elfogy a levegője, vagy valami olyat tesz a hirtelen beállt narkózis miatt, amit nem tud majd kezelni. A csoport teljesen rendezetlen. Látszik, hogy mindenki csak megy a másik után, és nem számít sem az élmény, sem a társ, sem a terv (ha volt egyáltalán). Van, aki 52 méteren, van, aki 58-on áll meg több-kevesebb sikerrel. Egy a lényeg: kijutni innen, aztán beírni a naplóba, lepecsételtetni és sokatmondóan elfintorodni, amikor valaki kisebb számot mond majd. „Mégis csak jobb lenne mélyebben” gondolom, hiszen megúsztuk volna ezt a stresszes látványt. Amikor látjuk, hogy sikerült a kapun komolyabb gond nélkül átjutniuk, lassan továbbúszunk, nehogy még egy ilyen csapat tönkretegye a merülésünket. Nem sikerült. Jön szemből a következő kamikáze csoport. Egy tagjuknak feltűnünk, pedig szerettük volna megúszni. Gyorsan odaúszik, otthagyva mindenkit, zavartan megnézi a felszerelésünket, mutat egy nagyon-nagyon nyomatékos OK-t, aztán megfordul és elrohan. Nekem is kellett volna mutatnom valamit, (KIFELÉ!) de úgysem értette volna meg. „Elég volt, el innen minél messzebbre, én nem ezért jöttem!” látom a társam szemében. Irányt váltunk és elúszunk innen. Ez már annyira nem kötelezően megmerülendő rész. Csak mi vagyunk itt ismét és még húsz perc fenékidő. Végre egyedül magammal és a csenddel. A lassú ütemes kilégzések, a félhomály, az irdatlan mélység és a távoli felszín a felelősség érzése egyfajta meditatív állapotot hoz létre. Megérted mennyire kicsi vagy és mennyit érsz te magad mindenféle cím, egzisztencia, és előjog nélkül. Megérzed, hogy ki vagy te, mint ember, mennyit érneka fenti világ gondjai, harcai és őrületei. Mennyit ér az az ember, az a barátság, akivel itt és most együtt vagy az „X” századik merüléseden.
44. perc. Egymásra nézünk, lejárt az idő, lassan indulni kell. Egy kézjel, egy lassú nyomatékos fejbólintás és indulunk. 30 méter, deep stop 1 perc. 27-en 2 perc, és így tovább, lassan lépcsőzve a dekómegállók sorát. 21 méter, pedig közel 10 perce emelkedünk. Felkészülés a gázváltás ceremóniájára. Ellenőrzöm a mélységet, a palackjelölést, a hozzá tartozó reduktort, nyitom a szelepet, újraellenőrzök mindent és váltok EAN50-re. OK mondom én. OK! Mondja ő is, hiszen ellenőrizte minden mozdulatomat. Te jössz! Mutatom, és a társam is vált. Dekóbója fel! Így fentiek tudják, hogy rendben vagyunk, és a hosszabb dekók alatt kényelmesebb lesz a relaxálás. Ismét indulunk tovább a dekók lépcsőin. 28 perccel később elérjük a 6 métert. Ismét gázváltás a megszokott módon tiszta oxigénre. Még mindig van 30 perc dekónk, amelynek békés nyugalmát csak a „levegőtörések” zavarják meg kissé.
117. perc. Vége. Lassan elindulunk a felszínre, ahol vár a csapat. Kipakolunk, leülünk a homokra, és csak nézzük a tengert. Nincs mit mondani, ezt át kell élni ahhoz, hogy megértsd és megérezd mindazt, amit át szerettem volna adni Neked, kedves olvasó.
Dóra Gyula